Esszé a névről – ezt a címet javasolta Jacques Derrida a Szenvedések, a Kivéve a név és a Khóra közös kiadásának lehetséges címeként. Derrida e kifejezéssel többszörösen is megidézi Montaigne-t, egyrészt mint a francia esszé megteremtőjét, másrészt mint A nevekről, harmadrészt pedig mint A barátságról című szöveg szerzőjét, lévén, hogy mindhárom esszé a barátság jegyében íródik, legyen az a „Derrida: A Critical Reader” „kritikai olvasataira” adott válasz (Szenvedések), vagy a „Derrida and Negative Theology” tanulmányaihoz írt utószó formájában (Kivéve a név), vagy a Jean-Pierre Vernant iránti tiszteletadás jeleként (Khôra).  Ennek ellenére az Esszé a névről címen tematikusan és műfajilag összekapcsolódó három szövegben, „fejezetben vagy ütemben” vagy „fikcióban” (Derrida 1995: 4), Derrida nem nevezi néven Montaigne-t. A korábbi és későbbi írásaiban azonban gyakran idézi az Esszék egyes passzusait. Kettőt emelnék ki ezek közül. Az egyik az irodalmárok által oly kedvelt „A struktúra, a jel és a játék a humán tudományok diskurzusában” (1967) című szöveg, a másik a filozófusok és a filozófusnők vagy elméletírónők által oly sokat kommentált Politiques de l’amitié (1994) (A barátság politikái) – kötet „Celui qui m’accompagne” (Aki elkísér) – című fejezete. Minkét esetben egyértelmű a Montaigne-esszék és a Derrida-szövegek közötti tematikus kapcsolat, amiként az is, hogy nem csak tematikai, hanem diszkurzív stratégiai és műfaji, azaz politikai és poétikai tétje van a Montaigne-re hivatkozásnak. Ez alkalommal Az esszé mint írástapasztalat címszó alatt az első szöveget elemzem. 

Az esszé mint írástapasztalat
„A struktúra, a jel és a játék a humántudományok diskurzusában” című szövegben Montaigne mottóként jelenik meg. Derrida A tapasztalatról című esszé következő sorait idézi:  „Többet foglalkoznak az értelmezések értelmezésével, mint a dolgok értelmezésével” (Montaigne 2003: 350). 
 E Montaigne-idézet és e Derrida-szöveg kitüntetett pozícióba kerül a hatvanas évek filozófiai és elméleti diskurzusában. Derrida szövege 1966-ban íródik, a francia filozófiai újhullám előretörésének jeleként, mely az Atlanti óceán innenső és túlsó partján is hullámokat ver, lévén, hogy a Johns Hopkins Egyetemen hangzik el, a francia és az amerikai filozófiai és irodalmi gondolkodás képviselői előtt. A hullámverés részben a szövegben megfogalmazódó metafizika-kritikának, nyelv-kritikának, strukturalizmus-kritikának köszönhető, másrészt pedig a szöveg írásmódjának. A filozófiában meghonosodott mester-diskurzus semlegességével, atonalitásával, az ellentmondásmentesség elvére, a logikai argumentációra, a koherencia elvre épülő filozófiai beszédmóddal, a strukturalisták által elvárt tudományos módszer és meta-nyelv-igénnyel szemben, Derrida egy olyan írásmódot vezet be a filozófiába, amely a különböző diszciplínák – filozófia, irodalom, pszichoanalízis, antropológia, kultúrakritika, politika –, a diszkurzív és nem-diszkurzív területek – a festészet, az építészet, a zene – között helyezkedik el, és egyazon szövegen belül is lehetővé teszi a hangnem-váltakoztatásokat – a Hölderlin értelmében vett „Wechsel der Töne” –, a médium-váltásokat, a különböző műfajok keverését.  Ez az írásmód műfajilag az esszéhez áll a legközelebb, ám Derrida mégsem egy már meglévő, bár nehezen besorolható műfaji hagyományt követ vagy újít meg, hanem egy új írásmóddal kísérletezik, amelyet dekonstrukciónak, dekonstruktív írásnak vagy egyszerűen csak írásnak (écriture) nevez. A diskurzus-alapítás lázában Derrida és a kortársai is visszatérnek Montaigne esszéihez, akár azok a francia filozófusok, akik új kifejezésformákat, módszereket, eljárásokat kerestek, mint Pascal a Gondolatok, Descartes Az értekezések, Rousseau a Vallomások szerzője, vagy akik „vigyázó szemeiket” a francia filozófiára és irodalomra vetették, mint Emerson az amerikai esszé megteremtője, vagy Nietzsche az Ecce homo írója, aki tudtunkra adja, hogy imádja Pascalt, megőrül Emersonért, és titkon azt reméli: „... ki tudja talán szilaj szellemem és testem rokon Montaigne-éval” (Nietzsche, Ecce homo, 40). 
 Így aligha meglepő, hogy a Derrida által is idézett Montaigne-mondat visszhangra talált a hatvanas évek francia filozófiai diskurzusában. Foucault A szavak és a dolgok (1966) című könyvében ugyanezt a szöveghelyet idézi, sőt ennek nemcsak egy részét, hanem a teljes mondatot: „Többet foglalkoznak az értelmezések értelmezésével, mint a dolgok értelmezésével, és több könyv szól könyvekről, mint más tárgyról: egyebet sem teszünk, mint egymást magyarázzuk” (Montaigne 2003: 350).
 Foucault a következőképpen kommentálja ezt a szövegrészt: „Ez nem egy saját romjai alá temetkező kultúra kudarcának megállapítása, hanem a 16. század nyelve önmagához való viszonyának meghatározása. E viszony egyrészt lehetővé teszi az állandóan fejlődő önmagát ismétlő, egymás után következő formákat egymásra helyező nyelv végtelen fodrozódását. A nyugati kultúra történetében talán először tárul fel egy nyelv teljességgel nyitott dimenziója, amely nyelv képtelen lezárulni, mert sohasem rögzül egy végérvényes beszédben, mindig csak egy eljövendő diskurzusban mondja ki az igazságát, és egészében arra van szentelve, amit majd mondania kell; ám e diskurzus nem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy abbamaradjon, és amit mond, ígéretként zárja magába, egy másik diskurzusra hagyományozva” (Foucault 2000: 60). Foucault nagyon pontosan jelöli ki Montaigne kérdésfeltevésének, nyelvfelfogásának, írásmódjának filozófiai jelentőségét, amiként a saját diskurzusának alakításában játszott szerepét is. Az „értelmezések értelmezése” mint elméleti kérdés és mint írásgyakorlat is új megvilágításba helyezi a kommentárt a Montaigne és  Foucault által jelzett episztemében és saját szövegeikben egyaránt. „A kommentár feladata – írja Foucault – definíció szerint megoldhatatlan. Pedig a kommentár teljes egészében a nyelv rejtélyesen morajló része felé fordul, amely a kommentált nyelvben rejtőzik; a létező diskurzus alatt egy másik, még elevenebb „elsődleges” diskurzust kellett létrehozni, amely önmaga helyreállítását tűzte ki feladatául. Kommentár csak akkor van, ha az olvasott és a megfejtendő nyelv alatt egy eredendő Szöveg függetlensége húzódik meg. És a szöveg e kommentárt megalapozva mintegy jutalomként ígéri meg neki önmaga végső fölfedését.” (Foucault 2000: 60)

***
Ez alkalommal nem célom a Foucault és Derrida Montaigne-értelmezései közötti viszony elemzése, sem a hatvanas évek Montaigne-recepciójának vizsgálata, pusztán arra szeretnék utalni, hogy az episztemé vagy korszak vagy paradigma, vagy diskurzus-rend vagy hangnemváltások esetében felerősödik a Montaigne-re hivatkozás, és egyazon diszkurzív téren belül, a pozíciók különbözősége ellenére, Montaigne esszéi nem csak egy történeti vagy kritikai vizsgálódás tárgyává, a diszkurzív moraj vagy divat egy jól elkülöníthető szólamává válnak, hanem diszkurzív stratégiává, egy új beszédmód vagy írásmód létrehozásának konstitutív elemévé. Montaigne természetesen a hatvanas évek óta is „mozgásban” tartja a filozófiai és irodalmi diskurzust, elég itt Starobinski, Montaigne en mouvement (Gallimard, 1982), vagy Antoine Campagnon, Nous, Michel de Montaigne (Seuil, 1980) és a Chat en poche : Montaigne et l’allégorie (1993) című műveire utalni, vagy Harold Bloom The Western Canon című könyvének Montaigne-fejezetére, ahol az intézményesült irodalomkritika és a saját személyes kánonján belül is központi szerepet tulajdonít Montaigne Esszéinek: „egy olyan elégikus irodalomkritikusnak, mint amilyen én vagyok Montaigne Esszéinek szkriptorális státusza a Bibliával, a Koránnal, Dantéval és Shakespeare-rel vetekszik” (Bloom 1994:148).
   „A struktúra, a jel és a játék a humántudományok diskurzusában” című szövegében Derrida nem tér vissza a Montaigne-idézetre, de visszatér az értelmezések értelmezésének kérdésére, és ennek két módozatát különbözteti meg: „Az egyik próbálja megfejteni, arról álmodik, hogy megfejt egy igazságot vagy egy eredetet, amely elmenekül a jel játéka és rendje elől, és száműzetésként éli az értelmezés szükségességét. A másik nem fordul többé az eredethez, a játékot állítja, és arra hajlik, hogy túllépjen az emberen és a humanizmuson, mivel az ember neve azon lény neve, aki a metafizika vagy onto-teológia történetén keresztül, azaz egész történetében a teljes jelenlétről, a biztonságot nyújtó alapról, az eredetről és a játék végéről álmodott” (Derrida 1967: 427). A Montaigne szövegeire oly gyakran hivatkozó Rousseau és Nietzsche a Derrida által hozott példa, de a kortárs diskurzus vizsgálata a cél: „Számos jelét észre lehetne venni manapság annak, hogy az értelmezés e két értelmezése – amelyek abszolúte kiengesztelhetetlenek, még akkor is, ha egy időben éljük meg és kiengeszteljük azokat egy homályos ökonómiában – megosztja azt a mezőt, amit igen problematikus módon humán tudományoknak nevezünk.” (Derrida 1967: 427) E diszkurzív téren belül Derrida kijelöli a maga helyét és a maga vizsgálódási területét is: „A magam részéről nem hiszem – habár e két értelmezésnek hangsúlyoznia kell különbségüket és kihegyezni másra vissza nem vezethetőségüket –, hogy ma választani kellene. Először is, mivel mi itt egy olyan régióban vagyunk – mondjuk még provizórikusan a historicitáséban –, ahol a választás kategóriája túl könnyűnek tűnik. Továbbá mivel meg kell próbálni először a közös talajt gondolni, és e másra vissza nem vezethető differencia differanciáját. És mivel van itt egy kérdés, nevezzük még történelminek, amelynek ma még csak sejtjük a fogalmiságát, formációját, alakulását, és munkáját" (Derrida 1967: 428). 
 Derrida akár Foucault, nagyon pontosan érzékeli a Montaigne és a maga korában is azt a „törést”, „megkettőződést”, azt az „eseményt” (Derrida 1967: 409), amely a filozófiát az „értelmezések értelmezésének” kérdésével kapcsolja össze, és saját beszédmódjának, írásmódjának, diszkurzív státusának, a többi diskurzushoz való viszonyának újraértelmezésére készteti. Derrida a későbbiekben is visszatér ezekre a kérdésekre, így a kommentár és az olvasat (Grammatológia), a tematikus kritika, a hermeneutika és a Mallarmé által gyakorolt írva-olvasás („Kettős ülés”, A disszemináció), a formalista kritika, a hermeneutika és a értelmezés újraértelmezésének Nietzsche-változata („Qual Quelle”, Marges de la philosophie), a dekonstrukció két formája közötti különbség („Az ember vég-céljai”, Marges de la philosophie), a filozófiai beszédmód és a „fattyú okoskodás”, a triton genosz kérdéseként (Khóra, Esszé a  névről).  E szövegek ráirányítják a figyelmet arra, hogy Montaigne esszéi, akár Derrida írásai, a filozófia és az irodalom közötti diszkurzív térben helyezkednek el, bár az Esszék sokkal nagyobb figyelmet fordítanak a mindennapi tapasztalatra, mint a dekonstrukció, másrészt, bár első megközelítésben eltérő a könyvhöz és az íráshoz való viszonyuk, az esszé is, a dekonstrukció is szövegként íródik, azaz nem egyszerűen csak beszédmód, vagy gondolkodásmód, vagy életforma, hanem írásmód, írásforma, írástapasztalat. Ebből a szempontból releváns, hogy az „értelmezések értelmezése” kifejezés A tapasztalatról című esszében jelenik meg, mely a tapasztalat kérdését a különbözőség tapasztalata felől közelíti meg, és az érzéki tapasztalatban megmutatkozó különbözőség, valamint a különbözőség érzéki tapasztalata közötti viszony újraértelmezését vonja maga után Montaigne és  Derrida esetében egyaránt. Ez a vizsgálat feltételezi a tapasztalat fogalmának újraértelmezését, figyelembe véve a Husserl, a Merleau-Ponty, a Lévinas szövegeire alapozott fenomenológiai kutatások  – így Mark Richir, Bernhald Waldenfels, Tengelyi László – eredményeit, feltételezi Montaigne tapasztalat-fogalmának újraértelmezését, figyelembe véve Merleau-Ponty és Jean Starobinski Montainge-értelmezéseit, feltételezi Derrida tapasztalat fogalmának újraértelmezését, amelyet elsősorban a  nyelvfenomenológiai kutatások érintenek,  és  feltételezi a tapasztalat, a nyelvi tapasztalat és az írástapasztalat közötti viszony elemzését is, amint ez Montaigne esszéiben és Derrida szövegeiben artikulálódik. 

***
Anélkül, hogy archi-fenomenológusként, vagy proto-dekonstruktorként értelmezném újra  a „hús-vér” esszékben „magát festő” Montaigne-t, ez alkalommal csak arra szeretnék utalni, hogy amikor a megismerés és önmegismerés érzéki tapasztalata mellett Montaigne számol a filozófiai és jogi értelmezések különbözőségével, az értelmezések terével és szabadságával, az értelmezések igazságot „szétszóró” és „megroppantó” erejével, a Hérakleitosz írásaiban, az Apollón beszédében, a La Boétie költészetében megmutatkozó „szabálytalan, szakadatlan, minta és cél nélküli mozgással” (Montaigne 2003: 350), a  nyelvek és nyelvhasználatok különbözőségével, valamint az „értelmezések értelmezésével” mint a szövegolvasás és a szövegírás érzéki tapasztalatával, nem leredukálja, hanem kitágítja a tapasztalat fogalmát. Montaigne abban a történeti pillanatban írja az esszéket, amikor a nyugati kultúrában egy episztemé-váltás (Foucault), egy „törés” és „megkettőződés” (Derrida), a „referencia státusváltása” (Felman) következik be, amikor a szóbeliség évszázados uralmát az írásbeliség, a szóbeli kultúrát a reprodukálható könyv kultúrája, a kalligrafikus embert a tipografikus ember (McLuhan), az igazság megismerését, az ember megismerése, a latint mint lingua francát a beszélt nyelvek, a beszélt nyelvek többesét pedig egy mesterségesen létrehozott „nemzeti” nyelv, a francia kezdi felváltani. Így egyszerre tapasztalja meg a nyelvek (latin, az adott régióban beszélt nyelv, a francia) és a nyelvhasználatok (filozófiai, tudományos, irodalmi, önéletrajzi, történetírói) különbözőségét, e különbözőségnek a „dús”, de nem eléggé „hajlékony” és „erőteljes” francia nyelven való  kifejezésének lehetőségét és lehetetlenségét (Montaigne 2003: 110), valamint egy olyan írásforma létrehozásának szükségességét, mely megadja neki azt a szabadságot, hogy könyvének egyetlent tárgyát, azaz önmagát „fesse”, mégpedig „egyszerű, természetes, megszokott” köntösében, minden „mesterkedés” és „cicoma” nélkül (Montaigne 2001: 15), amiként azt is, hogy „mondandóján” és „eredeti formáján” túl a „század képzeletéhez, és mások buzdításához igazodva” az antik szerzőktől „kölcsönvett díszeket” a maga módján „hordja” (Montaigne 2003: 335), azaz ne pusztán „megkettőzze a kommentárt” (Derrida), vagy alárendelje az idézeteket a maga szövegének, vagy a maga szövegét rendelje alá az idézeteknek, hanem „egymásba oltsa” a különböző vélekedéseket (Montaigne 2003: 350). Az „egymásba oltás” Montaigne esszéiben nem az írás metaforája, hanem az írás érzéki tapasztalata, amely már a könyv korszakának kezdetén arra készteti Montaigne-t, akárcsak a könyv-korszakának végén őt idéző Derridát, hogy írásával „lecsupaszítsa” a könyv felületét (Grammatológia). 

(A szöveg egy korábbi változata 2008. április 4-én hangzott el a Mátrai Géza által szervezett Pécsi Országos Filozófiai Esszékonferencián.)

Hivatkozott irodalom:
Harold Bloom, The Western Canon, New York, Harcourt Brace and Company, 1994. 
Antoine Campagnon, Nous, Michel de Montaigne, Paris, Seuil, 1980.
Antoine Campagnon, Chat en poche, Montaigne et l’allégorie Paris, 1993.
Jacques Derrida, L´écriture et la différence, Paris, Seuil 1967.
Jacques Derrida,  De la grammatologie, Paris, Minuit, 1967.
Jacques Derrida, Marges de la philosophie, Paris, Minuit, 1967.
Jacques Derrida, Politiques de l’amitie, Paris, Galilée, 1994.
Jacques Derrida, Esszé a névről, Pécs, Jelenkor, 1995.
Jacques Derrida, A disszemináció, Pécs, Jelenkor, 1998.
Michel Foucault, A szavak és a dolgok, Budapest, 2000.
Michel Eyquem de Montaigne, Esszék, I. II. III. Pécs, Jelenkor, 2001, 2002,2003. Ford. Csordás Gábor.
Maurice Merleau-Ponty, Éloge de la philosophie et autre eissais, Paris, Gallimard, (1953), 1960. 
Friedrich Nietzsche, „Miért vagyok én olyan okos”, Ecce homo, Göncöl Kiadó, 1994.
Jean Starobinski, Montaigne en mouvement, Paris, Gallimard, 1982.